Miféle érzelmeket, mi okból vagy mi célból és hogyan kellene felszabadítani?
Sokféle konfliktust élünk át, amit lehet, hogy hamar lerendezünk a lelkünkben, de lehet, hogy hosszabb időbe telik, míg az erős érzelmek le tudnak csengeni. Ha 15 percnél tovább tart a zaklatottságunk, akkor a testünk valamilyen módon rögzíti a lelki megrázkódtatást, ami később észrevétlenül negatív hatással lesz az életünkre és a testünkre egyaránt – hacsak utólag fel nem oldjuk.
Bár legtöbben nem vagyunk tudatában, de pl. amikor valaki megsérti a határainkat, akkor a természetes folyamat az lenne, hogy határozottan – akár némi agresszivitással, mint egy rendes házőrző kutya – megvédjük. Ezzel szemben többnyire kerüljük az agresszivitást, és mivel általában az emberi méltóságon alapuló optimális konfliktusoldás menetét sem ismerjük, ezért a bennünk természetes módon felgyűlt stressz nem szűnik meg. Ha a stressz megmarad, az „energiaáramlásunk” tökéletlenné válik, amire a test (a sejtek, a „tudatalatti”, a „kvantummező”) emlékszik, és később ennek a megoldatlan lelki problémának következményei lehetnek (tartós stressz, izomfeszülés, nyugtalanság, ésszerűtlen reakció, alvászavar, depresszió, gyomorideg, emésztési zavar, fejfájás, hideg végtag, fájdalom, betegség, gyengülő munkaképesség, kapcsolatok romlása). (Az ösztönös „üss vagy fuss” reakció, valamint a tudatos konfrontálás azonnal feloldja a stresszt. Az Érzelmi Felszabadítás Technikája és egyéb technikák utólag oldják fel a stresszt.)
Képzeljük el, hogy valaki akarva vagy akaratlanul „beszól”, kritizál, utasít, ránkförmed, kellemetlenül faggatózik, esetleg mások előtt letol, leforráz, megaláz – azaz úgy érezzük, hogy „támad”, támadja a határainkat.
Hogyan reagálunk?
- Úgy teszünk, mintha meg sem hallottuk volna, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy félünk a következményektől, vagy talán nem akarjuk megbántani a másikat az agresszív reakciónkkal, mert sokat köszönhetünk neki, vagy függ tőle a fizetésünk, ezért inkább lebénulunk, nem teszünk semmit, és így a „támadó” talán békén hagy bennünket. Szerencsétlennek gondoljuk a helyzetet, úgy véljük, hogy nem tehetünk különösebben semmit. Benyeltük a békát, stresszesek vagyunk, emésztjük magunkat egy darabig, talán elmeséljük másoknak az esetet, rosszul érezzük magunkat, majd ettől rövid- vagy hosszú távon a kreativitásunk is eltűnhet (önbecsülés rombolás).
- Mondunk valamit, de nyugalmat, esetleg mosolyt erőltetünk magunkra, mintha minden rendben lenne, aztán amikor lecsendesedtek a kedélyek, akkor sírunk, önsajnálatba kezdünk, hibáztatjuk magunkat, és ezzel „ügyesen” ássuk alá a saját önbecsülésünket.
- Gyámoltalanul, esetlenül reagálunk; hebegünk-habogunk, dadogunk, magyarázkodunk, mentegetőzünk, sűrű bocsánatot kérünk, megalázkodunk, amitől kis nyuszinak érezzük magunkat (önbecsülés rombolás).
- Faképnél hagyjuk, fizikailag elmenekülünk a helyszínről. A stresszhormonok a gyors mozgás, gyors szívdobogás mellett viszonylag hamar lebomlanak.
- Visszavágunk, „ellentámadunk”, káromkodunk. („Szemet szemért, fogat fogért”, „amilyen az adjonisten, épp olyan a fogadjisten”.) Veszekszünk, hibáztatjuk a másikat. Pl. „Már megint nem figyeltél oda”; „elegem van abból, hogy…”; „nem lehetsz ennyire önző”. „Milyen már az, hogy…”; „nem tartod tiszteletben az intim szférámat”; „értsd már meg, hogy…”; „figyelembe kellene venned, hogy…”; „tudhatnád, hogy….”, stb. Ezzel felszítjuk a kedélyeket, és talán elmérgesedik a helyzet, akár tettlegességig is fajulhat. A veszekedés folyamán elfáradunk, de a stressz viszonylag hamar megszűnik – feltéve, hogy az esetet követően nem idézzük fel fejben újra és újra a történteket. Mi magunk ezzel nagyjából rendben lennénk, de a környezetünk nem kedvel, kerül bennünket, tart tőlünk, aminek hosszabb távon lehet, hogy nem örülünk.
- Érzékeljük, hogy „határsértés” történt, védjük a határainkat, azaz civilizált módon jelezzük a másik fél felé, hogy nekünk kellemetlen/fáj/dühítő/félelmet keltő, ha így beszélnek hozzánk, esetleg megkérjük, hogy valahogy tegye jóvá, vonja vissza, amit mondott vagy távozzon. Bármi történik, mi kimondtuk az érzelmünket, és ez a legtöbb, amit tehetünk. (Ha szeret vagy tisztel bennünket, akkor elképzelhető, hogy később jóváteszi, bocsánatot kér, de joga van ahhoz is, hogy nem törődik velünk.)
- Elég felvilágosultnak kellene lennünk ahhoz, hogy ne csak látszólag, hanem a valóságban is teljesen nyugodtak maradjunk, és tudatos választásunktól függően reagáljunk akár agresszíven is. Tisztelet a bölcseknek, akik erre képesek. Ez esetben pontosan tudnánk már az adott pillanatban (és nem csak utólag), hogy bár látszólag mi vagyunk a „támadó fél” viselkedésének kiváltója, de valójában neki van problémája magával, amin csak ő tud segíteni. Amikor zavarják őt a környezetében tapasztalt dolgok, akkor a benne fortyogó érzelmekkel kezdhet valamit, de nincs ennek tudatában, nincs eszköz a kezében, ezért ösztönösen támadja a környezetét. Látszólag minket kritizál vagy utasítgat, valójában viszont önmagával elégedetlen, önmagának mondja, önmagáról beszél. Pl. „uralkodj magadon!”, „semmi tolerancia nincs benned”, „folyton ugyanazt csinálod”, „miért nem tudsz jobban figyelni?” , „nem szeretsz engem”, „miért nem vagy képes felfogni, hogy…” stb. Figyeljük meg, hogy éppen azzal a viselkedéssel van a legtöbb baja, amilyen ő maga, (vagy amit ő maga soha nem engedne meg magának).
Amíg bölccsé nem válunk, addig is lehetünk egyre tudatosabbak. Nem ütünk és nem futunk ösztönösen, hanem alkalmazhatjuk az optimális konfliktusoldás menetét (Erőszakmentes Kommunikáció), vagy a konfliktus kialakulásakor azonnal oldhatjuk a stresszt Érzelmi Felszabadítás Technikájával – rejtett módon.
Utólag is csökkenthetjük a stresszt sporttal, meditációval, vagy egyéb stresszoldó módszerekkel. Sőt, az adott konfliktust tökéletesen feloldhatjuk – a konfliktust kiváltó partner fizikai jelenléte nélkül (!) – nagyon gyorsan és hatékonyan Érzelmi Felszabadítás Technikájával. Hamar túl tudunk lépni a problémán, azonnal megkönnyebbülünk, és így a jövőben a tárolt stressz nem fogja negatívan befolyásolni az életünket.