Léteznek olyan kommunikációs szabályok, melyeket nem az iskola, hanem az élet tanít meg nekünk. Tönkre tudjuk tenni a kapcsolatainkat, ha nem tartjuk be őket. Ezek közül kettő:
- Jelezzük, nyugtázzuk, hogy hallottuk vagy megértettük, ha szóltak hozzánk!
REAGÁLJUNK! Nyikkanjunk meg, bólintsunk, mondjuk, hogy „ühüm”, „értem”, „jó”, „oké”, „vettem” vagy hasonló, különben felmegy a másik pumpája, vagy elkeseredik.
Hétvégén összerúgtam a port egy gyönyörű négyéves kislánnyal. Megsértődtem és roppant haragos lettem. Egy négyéves semmibe vett! Hogyan tudott egy négyéves megalázni engem, egy felnőttet, hogyan tudta emberi méltóságomat sárba tiporni? Úgy, hogy nem reagált.
Egy kapcsolat úgy jön létre két ember között, hogy az egyik ember magára vonja a másik figyelmét, és ha ez sikerült, akkor valamit átad neki. Többnyire mondanivalót, kérdést, de lehet tárgy is, mert cselekvéssel is kommunikálunk. A másik ember elveszi, amit nyújtunk neki, vagy jelzi, hogy eljutott hozzá a mondanivalónk, ezzel fogadja a közeledésünket. Jogában áll persze visszautasítani, nem elvenni, nem reagálni, akár figyelmen kívül hagyni a közeledésünket, amivel nem erősíti a kapcsolatot, mert ezzel a másikban „semmibe vesznek” érzést vált ki. Mi éppen mérgelődhetünk is ezen, vagy tocsoghatunk a keserűségben, de ami sokkal jobb; irányíthatjuk a figyelmünket a szükségleteinkre vagy a másik szükségleteire, akkor a düh, a keserűség csillapodik.
- Ne szakítsuk meg a másikat, amikor beszél hozzánk!
Ne vágjunk bele a mondókájába, türtőztessük magunkat. VÁRJUK MEG, amíg a végére ér. Tiszteljük meg a másik embert a figyelmünkkel! Mérhetetlen károkat okozunk, ha nem így cselekszünk. Semmibe véve érezheti magát, akit nem hallgatnak végig, és ezek után lehet, hogy lezárja a kommunikációt, lehet, hogy a továbbiakban egy szót sem tudunk kihúzni belőle. Csodálatosan fejleszthetjük magunkat, türelmet tanulhatunk, ha mostantól megvárjuk, amíg a másik fél befejezi, amit mondani akart. Csodálatosan ki tudunk teljesedni, ha hagynak bennünket kibontakozni, végigmondani a gondolatmenetünket. Természetesen néha van kivétel. Pl. bele kell vágni, amikor a partnerünk eltereli a szót a közös célunkról, ami e pillanatban megegyezésünk szerint elsőbbséget élvez a kommunikációval szemben. Bátran bele kell vágni akkor is, ha szándékosan abba akarjuk hagyni a beszélgetést, mert pl. el akarjuk érni a vonatot.
/2012. 04. 12./